Nagy Ferenc: Egy szerelem születése

 

Meguntam a gyári falansztert. Teher volt a szürke mindennapok egymásutánisága, a sivár környezet és a kilátástalanság, a gyökértelenség. Annak ellenére, hogy 1976-ban minden lehetséges díjat besöpörtem, változásra vágytam. A főváros csábított ugyan a lehetőségeivel, de ez csak olyan volt, mint az éhes kisgyereknek a fényesen megvilágított kirakat. Ingerlő, csábító, de elérhetetlen. A háttérben pedig gyakran ott álltak lesben a prédára lesők, akik a tapasztalatlanságot és a helyismeret hiányát kihasználva könyörtelenül lecsaptak, ha alkalmuk adódott rá. Úgy éreztem, hogy sok érdekes szakmai élményt gyűjtöttem össze, amit meg kell, hogy osszak másokkal. Tanítás utáni vágy égett bennem. Az, hogy én taníthassak, és hogy engem is taníthassanak.

1977 tavasza volt, március vége, mint most, amikorra végére jártam a procedúrának és elhagyva a fővárost az ország egy eldugott szegletében, a kazincbarcikai főiskolán próbáltam folytatni a pályámat. Miskolci lévén nem volt egyszerű vállalkozás a napi másfél óra oda-, és másfél óra hazautazás. Nagy váltás volt a nyüzsgő, felbolydult nagyváros után egy csendes, már-már alvó településen beilleszkedni, megmutatni magam. Szerencsére a főnököm olyan típusú ember volt, akinek mániája volt, hogy mindenkit összeismertet mindenkivel. Így került sor viszonylag hamar egy óraközi szünetben történt találkozóra, amikor egy negyvenes évei elején járó, fess, csinos bajuszú, arisztokratikus kinézetű, tartású férfinek mutatott be. Még sohasem láttam korábban. Az első látásra is rokonszenves idegen udvariasan kezet fogott velem, a szemembe nézve fürkészett, és egyáltalán nem lekezelő módon fordult hozzám. Ez meglepett, mert megszoktam már addigra, hogy jobb, ha hátrébb állok, és szabad utat hagyok a nagy embereknek. Soós Ferencnek hívták, ma már csak Feri bátyámnak hívom, hívjuk. Igaz barátság alakult ki közöttünk. Pár mondat után úgy ki lettem faggatva, hogy észre sem vettem. Sok mindent elmondtam magamról azokkal a rövid egyszerű szavakkal, amelyek engem akkor jellemeztek. Elbűvölt, hogy milyen könnyen megérti a helyzetemet, a problémáimat és milyen, egyáltalán nem sértő, vagy zavaró módon tárja fel a személyiségemet.

Mivel akkoriban kezdtem feltérképezni a Bükköt magányos túrázásaim révén, hamar eljutottunk a hobbijaimon keresztül a természetjáráshoz. Először csak udvariasságnak gondoltam, hogy a legutóbbi túrám útvonala érdekelte. Miután a lényeget elmondtam, azt is, hogy Ómassára Jávorkút felől az erdőben dolgozó munkások útmutatása alapján hogyan jutottam le a számomra riasztó meredekségű, sarjadékerdő és tüskés bokrok által sűrűn benőtt hegyoldalon, tett néhány kiegészítést. Felhívta a figyelmemet, hogy milyen érdekes látnivalók vannak még ott. Én persze ezeket nem ismertem, és nem is láttam. Gyanú ébredt bennem, hogy ő ezen a területen nagyon jó ismeretekkel bír. Később megtapasztaltam, hogy az egy nagyon szerény kifejezés, hogy jó ismeretekkel bír. Profi volt a szó legnemesebb értelmében. Sajnos a szünet rövid volt, de meghívott a főiskolán működő természetjáró szakosztály túráira. Megörültem ennek, mert nem kellett tovább egyedül kóborolnom a rengetegben és tervszerűen, szakszerűen lehetett a szűkebb környezetem, a Bükk feltérképezését megtenni.

Egy igazán tehetséges, ütőképes csapata volt akkor a főiskolának. Nagyjából tíz évvel voltam idősebb, mint a szakosztályban tevékenykedő tanítványaim. Szinte beolvadtam közéjük. Sokat kellett tanulnom még a túrázásról, amíg elmondhattam, hogy kapiskálom a dolog lényegét. De szerettem, lelkesedtem, rajongtam érte, és ez volt a lényeg. Rendes felszerelésem sem volt. Elhasznált ruhákat fogtam be. Cipőnek egy magas szárú kínai tornacipőt használtam. Újat vásárolni nem nagyon volt anyagi háttér. A fizetésem eléggé visszaesett a fővárosihoz képest, de nem bántam, mert izgattak az új kihívások. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy később azért hiányzott néhány elérhetőség, hozzáférhetőség. Talán május eleje lehetett, amikor megemlítette nekem, hogy a nyáron, augusztusban kéthetes nyári sátortábort szervez a Magas-Tátrába, magashegyi túrákkal fűszerezve a dolgot. Jártam-e már magas hegyek között? Nem, elképzelésem sem volt róla, csak amit az ember ifjúsági regényekben olvasva elképzel magának. Meghívott engem oda. Engem. De hát méltó vagyok én erre? Ezek szerint a túráinkon ő felmérte a képességeimet, erőnlétemet, ügyességemet, kitartásomat, tűrő-, és konfliktuskezelő képességemet, esetleges pedagógiai vénámat, tudásomat, és alkalmasnak ítélt arra, hogy a csapat tagja lehessek. Sorban állás volt ugyanis a csapatba történő bekerülésre. Azt ki kellett érdemelni. Ezek után mit tesz az olyan naiv, szakmájában elmerült ember, mint én? Gondolkodási időt kértem. A környezetemben lévők azt mondták, hogy megőrültem. Nem tudom, hogy mit hagyok ki. Azután leültünk a térképekhez meg a fényképekhez Soós tanár úrral. Hamar igent mondtam, mert a hallottak erősen megmozgatták a fantáziámat, amely fantáziáról később a helyszínen kiderült, hogy bizony szegényesnek bizonyult. A valóság gazdagabb, mint a fantázia, annál az egyszerű oknál fogva, hogy létezik.

Ahogy telt a nyár, egyre izgatottabban készültem életem első nagy magashegyi táborozására. Már az előkészületek is rendkívüli előrelátásról, elővigyázatosságról és szervezettségről szóltak. A résztvevők – diákok és kollégák – maguk is aktívan folytak bele az előkészületekbe és a tábori életbe. Az út nem csak egész napos menetelésről szólt, hanem igyekezett átfogni a környék földrajzi, geológiai, történelmi és kulturális megismerését. Az utazás oda és vissza akkor még vonattal történt. A Tátracsorba településen üzemelő autóskempingben volt a táborhelyünk. Nem kis nehézséget jelentett a felszerelés kiszállítása. Kutya nehéz fémvázas sátrak, gumimatracok, plédek, elsősegélyhez szükséges anyagok, főzőeszközök, stb., stb.. És persze mindenkinek ott volt még a saját hátizsákja, váltás fehérnemű, mosó-, és mosogatószer, a saját konzervei, szalonnája és szalámija, mindenféle ennivaló két hétre.

Gyanakvóan néző utasok a vonaton, amikor a Tiszai pályaudvaron „elfoglaltuk” a vagonokat és a lenyitott ablakokon keresztül serényen adogattuk be a cuccokat. Szóval volt egy látszólagos kavarodás, de valójában a megelőző szervezésnek köszönhetően baj nélkül felszálltunk a vonatra. Hamarosan következett a határellenőrzés és vámvizsgálat. Túléltük. Beléphettünk Csehszlovákiába. Akkor jártam első alkalommal a Felvidéken. Ugyanolyan települések, mint amit itthon is lát az ember, csak a feliratok cseh, vagy szlovák nyelvűek. Sokféle gondolat kavarog ilyenkor az ember fejében. Azóta rengeteg dolgot pontosabban látunk, és értjük, hogy mi miért működik olyan természetellenesen, mint ahogyan egyébként a józanész diktálná. Hosszú vonatozás után Poprád következett. Még Poprád előtt a nyári meleg miatt lehúzott jobboldali ablakokon kinézve egyszer csak Soós tanár úr egy kis csendet kért a vagonban és kimutatott a távolban megjelenő karcsú hegykoszorúra: Íme, a Magas-Tátra. És már sorolta is a csúcsokat. Bal szélen a Kriván ferde csúcsa, jobb szélen a Bélai-Tátra. Az a karcsú csúcs a Lomnici-csúcs. Ott, amelyikben egy kráterszerű mélyedés látható, a Gerlachfalvi-csúcs, stb..

Kézzelfogható realitássá vált az, amiről addig álmodoztam. Elbűvöltem néztem a kékbe játszó sziluettet a látóhatáron. Nem vagyok benne biztos, hogy tudtam követni a földtani összetételt, a geológiai adatokat. Felismertem, hogy valami kivételes kincs az, ami a szemem előtt van. Egyedi, megismételhetetlen, sehol máshol elő nem forduló. És ez a kincs közös kincsünk. Nem tudtam levenni a szemem a gyönyörű látványról. Amikor azután a képbe beúszó épületek, dombok, erdők eltakarták a látványt, éreztem, hogy valami elkezdődött bennem. Valami kimondhatatlan, de határozottan jelentkező, kitörölhetetlen. Ma már szerelemnek nevezném. Akkor még nem tudtam, hogy egy életre szól, de valamennyire sejtettem.

Poprádon aztán megismétlődött, ami Miskolcon a Tiszain, csak fordítva, kipakolás a vonatból. Nem sokkal ezután befutott egy másik vonat. Bepakolás. Néhány (talán kettő) megálló után Tátracsorba állomáson újra kipakolás. Innen már csak két kilométer (húsz perc gyalog) a kemping. Nosza, több fordulóval a hátunkon elcipeltük a felszereléseket a kempingbe. Táborverés, majd holtfáradtan egy kis ebéd-vacsoraszerű étel elfogyasztása. Késő délután séta a környéken, főként a vasútállomás körül tájékozódási céllal, meg másnap onnan indultunk korán a fogaskerekűvel fel a Csorba-tóhoz az első túrára, amely a Poprádi-tó fölött magasodó Oszterva nevű csúcsra vezetett. Akkoriban még szabad volt tábortüzet rakni. Este egy hangulatos beszélgetés következett a plédeken ülve, vagy abba burkolózva a harmat elől. Nagyon izgatott voltam, hogy bírom-e majd a túrát. A kutyaól sátor, amelybe az egyik hallgatómmal kerültem kényelmesnek aligha volt mondható, főként az öltözködést illetően, de úgy elaludtam benne, mint a tej. Másnap aztán már okosabban takaróztam, hogy ne fázzak.

Kellemes időjárás fogadott reggel. Éppen, hogy dér nem volt. Jó hangulattal, izgatottan indultunk neki a túrának a fenséges Csorba-tó partjáról. Megtudtuk, hogy a tónál geológiailag hármas vízválasztó van. Pazar séta következett sok-sok ismertetővel a Magas-Tátráról és a magas hegyekről, amikor átmentünk a Poprádi-tóhoz. Káprázatos látvány a tóra szinte rádőlni látszó hegyoldal, amin azután szerpentinezve megkezdtük a felemelkedést az Osztervára. Ekkor kezdtük megérteni, hogy mi az, hogy a hegynek felfele nem lehet elég lassan menni, hogy mi az, hogy tisztán menni, milyen a tiszta levegő, milyen törékeny, és ugyanakkor szívós a rideg környezetben tenyésző növényvilág a maga csodálatos szín-, és formagazdagságával. Megéreztük, hogy milyen kivételes kegyelemben részesülhettünk, hogy csodálhatjuk a teremtés ezen gyönyörű templomát, érezhettük fenn a csúcson a napfényben sütkérezve a Teremtő szeretetét. De ez már egy másik történet.

 

Feri bátyám! Köszönöm, köszönjük. Neked is, és feleségednek, Margónak, aki melletted állt és áll, támogatott és támogat. Isten áldását kérem rád és rátok, hogy még sokáig köztünk lehessetek.

Boldog születésnapot!

 

Bánkút, 2015. március 29.